Itt
az első fejezet. Még további részeket is fel fogok rakni, de örülnék a
kommenteknek. Jöhet hideg-meleg is! ;) Folyamatosan fogom feltölteni a
részeket, amint elkészültem velük.
Deana
A találkozás
(Ariel szemszögéből)
Már több hónapja éltem a sivatagban, ahová a tornádó hozott. Furcsa egy hely volt ez. Kinézetre akár a Sahara, igazi homoksivatag volt. Amerre ellát a szem, sárga színű homoktengert látni. Őszintén szólva, fogalmam sincsen, hogy hogyan kerültem az oázisba. Az utolsó emlékem az, hogy több napos bolyongás után eszméletemet vesztettem a tűző napon a sivatagban. A furcsa, de igen barátságos lények menthettek meg. A 150 centinél nem nagyobb, hegyes fülű és kissé pufók szerzetek magukat mumpicoknak nevezték. Szerencsére megértették, amit mondtam nekik, bár időnként egymás között furcsa nyelven beszéltek. Úgy tűnt nomád népek, akik sátrakban laknak és állattenyésztéssel foglalkoznak. Láttam náluk kecskéket, de szamarakat is, melyeket szállítóeszközként használnak.
A mumpicoktól tudtam meg, hogy Oz világában vagyok. Ők minden este összegyűltek az étkezésre szolgáló sátrakban és meséltek egymásnak. Talán csak miattam vagy így adták tovább a tudást, nem tudom. Azt azonban igen, hogy ezek a mesék nem Happy Enddel értek véget. Ismertem Dorothy Gale történetét, de azt hittem csak mese az egész. A Földön ismert és népszerű volt a történet. Így voltak ismerős részek. Sok mindent megtudtam erről az új világról. Arról, hogy a 2 boszorkány, Elphaba és Nessarose ismét élnek és megkeserítik a bűnöző bandáikkal a békés Ozianok életét. Egy különösen kegyetlen és hírhedt motoros bandáról, a Wheelers-ről is meséltek nekem. Azt mondták, óvakodjam tőlük, mert a hozzám hasonlóan ide került Menekültekre vadásznak és a városba viszik őket. Azonban erről többet nem tudtak vagy nem akartak beszélni nekem. Láthatólag feszengtek a témától, így én sem erőltettem a dolgot.
A sok információért és a szállásért cserébe egyetlen dolgom volt, mesélnem kellett az én világomról. Úgy vettem észre igencsak érdekelte őket az ismeretlen hely és a történelmünk. Azt hiszem, nagyon szeretnek történeteket hallgatni. A nálam lévő tárgyakról is sokat kérdezősködtek. Megtudtam, hogy sem a mobiltelefont, sem a tükröt vagy a piperecuccokat nem ismerik. A tükrömet oda is adtam nekik, hiszen a púderemhez is volt egy. Cserébe megígérték, hogy ha megy beszerző karaván a külvárosba, feltétlenül magukkal visznek, ahol megkereshetem elveszett osztálytársaimat. Így hát hetek múlva gyümölcsökkel és más eladható áruval megrakodva útra is keltünk. Azonban arra senki sem számított, hogy egy óriási homokviharba fogunk kerülni. A vihar újra elszakított a barátaimtól. Ismét egyedül voltam, amint kitisztult az ég. Miután megint csak kiszáradtam, eszméletemet vesztettem. Arra tértem magamhoz, hogy valaki vízzel locsolja az arcomat és pofozgat. Ahogy körbe néztem, egy csomó férfit láttam magam körül.
- Szépségem ébresztő. - Keltegetett egyikük reszelős hangjával.
Olyan tipikus bűnöző kinézetűek voltak: bőrkabátot és fekete vagy sötét színű ruhákat viseltek. Este felé járhatott az idő, mert igencsak sötétedett az ég alja. Egy fél tucat férfi szegezte rám fürkésző tekintetét, amitől igen kellemetlenül kezdtem érezni magam. Főleg, hogy egyiküknél-másikuknál fegyvert is láttam. Szemtelenül méregettek, amitől egyenesen kivert a víz. Nem akartam, hogy megerőszakoljanak. Kiutat keresve szemügyre vettem hát a környezetemet. Egy szerelőműhely előcsarnokában voltunk, mellettünk a motorok sorakoztak. A bejáratot pedig egy fekete terepjáró állta el. A műhely belsejéből a munka hangjai szűrődtek ki. Talán, ha bemenekülnék a belső részbe, találhatnék más kijáratot is… Tovább nem jutottam a gondolkodásban, mert a férfiak összeverekedtek. Riadt őzként néztem az acsarkodó férfiakat, akik épp azon veszekedtek, hogy kié legyen az első kör.
Persze mindegyik önzően első akart lenni. Úgy éreztem, most kell cselekednem, vagy késő lesz. Szinte kúszva tettem meg ezt a fél métert, majd bevetettem magam a motorok közé. Eközben néhány lövés is elhangzott, mire azonnal ész nélkül futni kezdtem a belső helyiség felé. Hallottam a dühös kiáltozást a hátam mögött, a dobogó léptek zaját, de nem érdekelt. Ki akartam jutni innen. Aztán valaki utolért és a derekamnál fogva visszarántott. Veszettül rugdostam és kapálóztam. A nehéz táskámmal csapdostam az illető fejét, közben a szabad másik kezemmel valami tárgy után kutattam. Végül a kezem ügyébe akadt egy szerszámos láda és a lábára dobtam. Ekkor engedett el végre az illető. A biztonság kedvéért gyorsan még tökön is rúgtam, mire felordított.
- Te kis szuka! Ezt még megbánod. - Gyilkos indulat villant meg szemeiben, egyből hátráltam néhány lépést. Ő is megmozdult, de csak lassan közelített felém. Amint léptem még egyet automatikusan a közeledésére, akadályba ütköztem.
Nem a hideg fal állta utamat, ez valami egészen más volt. Kezemmel óvatosan hátra nyúltam és egy meleg és kemény felsőtestet tapintottam meg. Valaki állt mögöttem. De... de… az nem lehet! Nem kerülhettek ilyen gyorsan mögém! Kúszott át rajtam a gondolat. Rémülten néztem a gúnyosan mosolygó férfire, aki két lépésnyire tőlem megállt.
- Most pedig egy kicsit elszórakozunk veled. Diesel, lefognád? A kiscsajnak halálos a rúgása, úgyhogy vigyázz vele! - Jelentette ki. Furcsa volt ez a név. Kit szokás egy olajfajtáról elnevezni? Nem bírtam megállni, hogy ne fordulja meg és nézzek a név tulajdonosának szemébe. Egy igen jóképű, a húszas évei végén járó férfi állt előttem. Igézően zöld szemeibe bámultam bele egyenesen. A férfi - akárcsak a többi bűnöző - mogorvának tűnt és veszélyesnek. Ekkor szólalt meg kintről egy erős bariton:
- Diesel, kész vannak már a motorok? Tom sérülése komolynak tűnik, Dokihoz vagy valamelyik kuruzslóhoz kell vinni mielőbb! Ennyit egy dugás sem ér meg Phill! Hozd a lányt, majd Bedlam betöri neked, ha még mindig akarod! - Zárta rövidre a dolgot. Rémülten néztem Dieselre, szemembe könny gyűlt. Szólásra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki rajta. Így csak némán tátogtam el, hogy: „Kérlek, segíts!”
A mumpicoktól tudtam meg, hogy Oz világában vagyok. Ők minden este összegyűltek az étkezésre szolgáló sátrakban és meséltek egymásnak. Talán csak miattam vagy így adták tovább a tudást, nem tudom. Azt azonban igen, hogy ezek a mesék nem Happy Enddel értek véget. Ismertem Dorothy Gale történetét, de azt hittem csak mese az egész. A Földön ismert és népszerű volt a történet. Így voltak ismerős részek. Sok mindent megtudtam erről az új világról. Arról, hogy a 2 boszorkány, Elphaba és Nessarose ismét élnek és megkeserítik a bűnöző bandáikkal a békés Ozianok életét. Egy különösen kegyetlen és hírhedt motoros bandáról, a Wheelers-ről is meséltek nekem. Azt mondták, óvakodjam tőlük, mert a hozzám hasonlóan ide került Menekültekre vadásznak és a városba viszik őket. Azonban erről többet nem tudtak vagy nem akartak beszélni nekem. Láthatólag feszengtek a témától, így én sem erőltettem a dolgot.
A sok információért és a szállásért cserébe egyetlen dolgom volt, mesélnem kellett az én világomról. Úgy vettem észre igencsak érdekelte őket az ismeretlen hely és a történelmünk. Azt hiszem, nagyon szeretnek történeteket hallgatni. A nálam lévő tárgyakról is sokat kérdezősködtek. Megtudtam, hogy sem a mobiltelefont, sem a tükröt vagy a piperecuccokat nem ismerik. A tükrömet oda is adtam nekik, hiszen a púderemhez is volt egy. Cserébe megígérték, hogy ha megy beszerző karaván a külvárosba, feltétlenül magukkal visznek, ahol megkereshetem elveszett osztálytársaimat. Így hát hetek múlva gyümölcsökkel és más eladható áruval megrakodva útra is keltünk. Azonban arra senki sem számított, hogy egy óriási homokviharba fogunk kerülni. A vihar újra elszakított a barátaimtól. Ismét egyedül voltam, amint kitisztult az ég. Miután megint csak kiszáradtam, eszméletemet vesztettem. Arra tértem magamhoz, hogy valaki vízzel locsolja az arcomat és pofozgat. Ahogy körbe néztem, egy csomó férfit láttam magam körül.
- Szépségem ébresztő. - Keltegetett egyikük reszelős hangjával.
Olyan tipikus bűnöző kinézetűek voltak: bőrkabátot és fekete vagy sötét színű ruhákat viseltek. Este felé járhatott az idő, mert igencsak sötétedett az ég alja. Egy fél tucat férfi szegezte rám fürkésző tekintetét, amitől igen kellemetlenül kezdtem érezni magam. Főleg, hogy egyiküknél-másikuknál fegyvert is láttam. Szemtelenül méregettek, amitől egyenesen kivert a víz. Nem akartam, hogy megerőszakoljanak. Kiutat keresve szemügyre vettem hát a környezetemet. Egy szerelőműhely előcsarnokában voltunk, mellettünk a motorok sorakoztak. A bejáratot pedig egy fekete terepjáró állta el. A műhely belsejéből a munka hangjai szűrődtek ki. Talán, ha bemenekülnék a belső részbe, találhatnék más kijáratot is… Tovább nem jutottam a gondolkodásban, mert a férfiak összeverekedtek. Riadt őzként néztem az acsarkodó férfiakat, akik épp azon veszekedtek, hogy kié legyen az első kör.
Persze mindegyik önzően első akart lenni. Úgy éreztem, most kell cselekednem, vagy késő lesz. Szinte kúszva tettem meg ezt a fél métert, majd bevetettem magam a motorok közé. Eközben néhány lövés is elhangzott, mire azonnal ész nélkül futni kezdtem a belső helyiség felé. Hallottam a dühös kiáltozást a hátam mögött, a dobogó léptek zaját, de nem érdekelt. Ki akartam jutni innen. Aztán valaki utolért és a derekamnál fogva visszarántott. Veszettül rugdostam és kapálóztam. A nehéz táskámmal csapdostam az illető fejét, közben a szabad másik kezemmel valami tárgy után kutattam. Végül a kezem ügyébe akadt egy szerszámos láda és a lábára dobtam. Ekkor engedett el végre az illető. A biztonság kedvéért gyorsan még tökön is rúgtam, mire felordított.
- Te kis szuka! Ezt még megbánod. - Gyilkos indulat villant meg szemeiben, egyből hátráltam néhány lépést. Ő is megmozdult, de csak lassan közelített felém. Amint léptem még egyet automatikusan a közeledésére, akadályba ütköztem.
Nem a hideg fal állta utamat, ez valami egészen más volt. Kezemmel óvatosan hátra nyúltam és egy meleg és kemény felsőtestet tapintottam meg. Valaki állt mögöttem. De... de… az nem lehet! Nem kerülhettek ilyen gyorsan mögém! Kúszott át rajtam a gondolat. Rémülten néztem a gúnyosan mosolygó férfire, aki két lépésnyire tőlem megállt.
- Most pedig egy kicsit elszórakozunk veled. Diesel, lefognád? A kiscsajnak halálos a rúgása, úgyhogy vigyázz vele! - Jelentette ki. Furcsa volt ez a név. Kit szokás egy olajfajtáról elnevezni? Nem bírtam megállni, hogy ne fordulja meg és nézzek a név tulajdonosának szemébe. Egy igen jóképű, a húszas évei végén járó férfi állt előttem. Igézően zöld szemeibe bámultam bele egyenesen. A férfi - akárcsak a többi bűnöző - mogorvának tűnt és veszélyesnek. Ekkor szólalt meg kintről egy erős bariton:
- Diesel, kész vannak már a motorok? Tom sérülése komolynak tűnik, Dokihoz vagy valamelyik kuruzslóhoz kell vinni mielőbb! Ennyit egy dugás sem ér meg Phill! Hozd a lányt, majd Bedlam betöri neked, ha még mindig akarod! - Zárta rövidre a dolgot. Rémülten néztem Dieselre, szemembe könny gyűlt. Szólásra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki rajta. Így csak némán tátogtam el, hogy: „Kérlek, segíts!”
Nem használok órát, de a biológiai ketyerémnek köszönhetően percre pontosan ugrok ki az ágyból. Szinte felriadok, bár nem álmodtam semmi rémisztőt kivételesen, az ébredés ma is megviselt. Ahhoz képest, hogy este 6 felé jár az idő, még korainak érzem. Még egy magányos éjszaka... Könyökömet a térdemre támasztva megvakarom kócos fejemet, ami kicsit sajog, tegnap volt egy kis atrocitásom egy menekülttel. Látszik még rutintalan volt, de az ütése nagyon is jól célzott, de ezúttal legalább nem érzékeny részen. Egy időre nem szeretnék belőle kapni. Még egy zsúfolt nap... És megint nincsen semmi a hűtőben. Magamra rántok egy fekete pólót, egy valahonnan felkapott nadrágot, ami valószínűleg olajfoltoktól éktelenkedik, mert ha még a mintáját nem is néztem, azt azért érzem, hogy alaposan átitta a műhely szaga. Annyira, mint körülbelül engem. Mintha érdekelne, felemelem a hónaljamat, és veszek egy kis szagmintát, az eredmény nem valami bizalomgerjesztő. Majd este megfürdök, de most, most más vár rám. Bemelegítésként nyomok pár fekvőtámaszt, karkörzést, és indulhat is a nap. Útközben az ajtó felé menet találkozok egy fél üveg sörrel, talán még menthető, bár nem szeretem a langyosat. Felkapom, húzok belőle egyet reggeli/vacsora gyanánt, aztán a műhely felé veszem az irányt.
Mára kismilliónyi melóm halmozódott fel, hála a gépeiket cseppet sem kímélő Wheelers tagoknak. Mondtam én már elégszer, hogy én se vagyok időmilliomos, és bármennyit fizetnek egyedül nehéz lesz bírni a tempót, talán nem kéne annyira amortizálni azokat a gépeket, hiába vagyunk barátok. Összerakni némelyiket már lehetetlenség, és még ezen is én idegeskedjek? Csodálják, ha néha elgurul a gyógyszerem? Híres vagyok arról, hogy a motorokat úgy összerakom, mint senki a környéken. Ha egy olyan gép van a feneked alatt, amit én szereltem, akkor harcba szállhatsz egy gepárddal is, vagy egy sivatagi forgószéllel. Ezért persze egy ilyen kapcsolat, mint én eléggé gyümölcsöző lehet, de minden munka egy művészi alkotás, amit nem lehet nagyüzemben végezni. Pár perc múlva már a műhelyben vagyok, és kinyitom a helyet. Enyhe doh, benzin, festék és hígító szag keveredik, de mégis az enyém. Az egyetlen, amire büszke lehetek és a két kezemre. Neki is állnék a munkának, de valami hiányzik, semmi sem indulhat zökkenőmentesen.
Kénytelen vagyok hátra menni a kacattárba, hátha találkozok egy olyan csavarkészlettel, ami most éppen égetően hiányzik. Utálom ha így indul a nap, ezért egy fél óra dulakodás után már eléggé ideges vagyok ahhoz, hogy tökéletesen felébredjek. Az arcomról is lefagy a mosoly, mikor meghallom, ahogy a csordám zaját hozza a szél. A fene esne beléjük. Nem zavartatom magam, majd valószínűleg óbégatnak, ha annyira fontos a dolog, így tovább kutakodok a kupacban. Nem sokkal később már hallom is a hanghatásokat, természetesen megint olyan, mintha egy gladiátorviadalt hallgatnék vissza magnóról. Magamban csak röhögök a szerencsétlenségükön, valószínűleg biztos jól szórakoznak egymás bélmozgásán, disznó viccein, mint mindig. Egy idő múlva azonban már nagyon nem vicces: éles csattanásokat hallok, mintha ezernyi kis szerszám repkedne szét. Ha ma is a franciakulcsaimmal dobálóznak, megölöm őket. Felpattanok, a kezemben tartok vasdarabokat pedig idegesen a földre vágom.
Gondolhattam volna. Elém tárul a látvány, ahogyan egy nőcskét üldöznek, aki van annyira tűzrőlpattant, hogy keresi az egérutat. Ha ismerné a műhelyemet, tudná, hogy innen nincs menekvés, főleg ezektől a fickóktól. Az ajtóban állok, és egy ideig nézem, amint a sok idióta verekszik, és mélyen sóhajtok, miközben az éghez imádkozom. Egy ideig még jó móka is, de amikor már túl sok forog kockán (jelen esetben a berendezés épsége), közbelépek, egyenesen a lány mögé, kezdem tőle félteni a helyet, így ő Phill, és közém kerül. Phill már elővette a rémes kalózvihogását, mintha úgy érezné, mindjárt kifoszthatja a kincses ládát és megpillanthatja a pézsmaillatú szelencét...
- Most pedig egy kicsit elszórakozunk veled. Diesel, lefognád? A kis csajnak halálos a rúgása, úgyhogy vigyázz vele! - Közli, na nem mintha nem láttam volna magam is.
- Nem volt már elég a tegnapi, meg amúgy is, mi itt ez a rumli? – vágok vissza neki mérgesen, miközben hadonászok a kezemmel. Kishíján az ideglelés kerget, szerencsére vagyok olyan pozícióban, ha mondjuk most elordítom magam és mindet kiküldöm, akkor se én fogok rosszul járni.
- Lesz egy-két szavam Luciferhez, mégis mit képzeltek, mennyibe kerül ez itt? – teszem hozzá. Lucifer a Wheelers bandájának feje. Bedlam, a tébolyult városúr, az alvilág feje után a második ember. A boszorkányok kis kedvence, akitől mindenki fél. Eddigre már mindenki engem néz, a többiek abbahagyták a verekedést, csak meglepetten pislognak. A mindenkibe beletartozik az új jövevény is, aki már engem figyel, meglehetősen közelről. Homoktól és izzadtságtól maszatos, a haja csapzott, de a szemei könyörgően villannak rám. Kicsit elidőzök az íriszeiben, igazándiból ritkán adódik alkalmam menekültek szemét látni - mind könyörög, de a szemembe általában nem mernek nézni, meg is lep a bátorsága. Kicsit lejjebb csúsztatva a tekintetemet, lejjebb se rosszabb sokkal, sőt... A szája mozog, valószínűleg annyira rémült, hogy már hang se jön ki a torkán. Tetszik, ahogyan fél.
Megragadom az egyik csuklóját, és magam mellé rángatom.
- Különben is, úgy osztozkodtok a koncon a saját kecómban, hogy én nem is vagyok benne? Kár, mert most én is szórakozni akarok egy kicsit. A cuccotokért meg gyertek vissza délután. - Dühösen a lábam előtt heverő ládába rúgok, erősen fogom a lányt, és kirángatom a műhelyből. A kintről ordibáló hangnak csak annyit vágok vissza, hogy maradjon el a seggén, eljön mindenek az ideje. A házamba hurcolom, belököm az ajtón, majd azt rutinosan bezárom.
- Csak nem ijesztettek meg a nagyfiúk? - kérdezem tőle gúnyosan, félig felhúzott ajkaim mögül kivillanó fogakkal. - Szépen elintézted a műhelyem, mondhatom. Téged meg hol kapartak össze - Faggatom újdonsült rabomat.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése